Újabb utazási élménnyel bővültünk ki. Mostani úticélunk ismét egyiptom, de ezúttal nem a zárt üdülőparadicsom, hanem egy kevéssé merész fejes az ősi kultúra egykori fővárosába, Luxorba.

Luxor a Nilus partján terül el. Azért ott, mert kicsivel odébb már sivatag van, ahol folyton csak szomjas az ember s azt meg azért az egyiptomiak se komálják.

A folyam észak-dél irányban szeli ketté a várost, keleti és nyugati részre tagolva azt. A fasza dolgok a nyugati parton vannak, mert az a lenyugvó nap országa, a halálé. Oda temetkeztek a régmúlt uralkodói, a faraók.

Luxorban annyian laknak, mint Budapesten, de sokkal kissebb területen. A népsűrűséget viszont nem négyzetkilométerre számitják ki, hanem hogy hány ember húz le egy turistát adott időegység alatt.

A turista törvényen felül áll, hiszen külön rendőrséget dedikáltak neki, ugyanakkor könnyen felismerhető arról, hogy végtelen sok pénze van, amiből a turista-rendőr is kap, ha az érdek úgy kívánja.

Szállodánk ezúttal nem volt öt csillagos luxus, beértük hárommal is, de mindenért kárpótolt a tetőterasz, ahonnan kiválóan lehetett paparazzi fotókat készíteni a gyanútlan városlakókról. Volt továbbá odafenn finom grillezett hal és csobbanni is lehetett medencébe.

Luxorban, mint általában az arab világban, folyton a pénzről szól minden. Szerintem az olyan mondatok, amelyek nem tartalmaznak utalást valaminek az árára, vagy valakinek a tartozására, már régesrég kikoptak a nyelvből. Sok elégedetlen arabot hagytunk magunk mögött az eltelt egy hét során, azzal hogy kicsit forradalmasítottuk saját alkudozási szokásainkat. A sokadik alkalommal már nem volt türelmünk végigjátszani a szokásos 'én engedek egy kicsit, majd te engedsz egy kicsit' játékot. Megmondtuk kerek perec mennyit fizetnénk, s ha ez nem felelt meg, faképnél hagytuk az illetőt...már amennyire egy arabot faképnél lehet hagyni, mert borzasztó kitartóak.

Például ott volt az a boltos, akinél bedőltem annak a trükknek, amikor azt mondja 20 egyiptomi fontba kerül az alabástromszobra. Mondom magamnak hülye lennék olyan olcsón nem megvenni, de mire beérek a boltjába kiderül, hogy ő angol fontban értette. Erre én jól begurultam és otthagytam faképnél. Az ürge hosszú perceken át követett és ordította a kissebbnél kissebb árakat, de akkor már elvből nem vettem volna tőle és ezt meg is mondtam neki. Nem értette. Illetve eljátszotta, hogy nem érti. Ez olyan szokásféle náluk...

Az első napunk lényegében azzal telt, hogy egy lovaskocsin (kalesh) bejártuk a várost keresztbe-hosszába Moudi által, aki régi ismerőse egy londoni jóbarátunknak. Moudi nem csak azt a részét mutatta a városnak, ahol a turistalátványosságok vannak, hanem bevitt a sűrűjébe, a szegények lakta negyedbe, ahol lakik többek között az ő családja is.

Második nap belecsaptunk a lecsóba, átvitettük magunkat a Nílus másik partjára, hogy megtekintsük a Királyok völgyét. Erről nem sok (0) kép készült, mert kamerát nem lehetett bevinni. A látvány számomra csalódás volt, mert a sírkamrák fehér neon fénnyel voltak bevilágítva és nem volt bennük semmi, leszámítva a falon a rajzokat, ami egy perc után unalmas, mert fogalmunk sem volt, hogy mi micsoda. Egy képet leloptam a netről, hogy lássuk miről is beszélek:

Szóval a Királyok és Királynők völgye számomra felejtős. Szerintem sokkal jobb lehetne, ha szépen berendeznék másolatokkal olyanra, ahogy kinézett, többet lehetne tanulni belőle. Ez így csak egy pipa az útikönyvben: megvolt.

Megvolt valami más is, ami ettől eltérően nagyon tetszett: Hatsepsut temploma. Ez az a turistalátványosság, ahol 1997-ben megölt hatvanvalahány turistát valamilyen iszlámista csoport. Azóta úgy bekeményítettek az önkorményzat részéről, hogy van egy (azaz 1) kemény legény gépfegyverrel. De csak fotódzkodik pénzért a turistákkal, ahelyett, hogy komoran nézne maga elé.

Ez itt Hatsepsut temploma:

Ezeken kívül még két olyan helyre mentünk el, ami épitészeti látványosságnak tudható be. Karnak és Luxor templomába. Persze nem egy napra besűrítve (mert akkor nem lett volna időnk rendesen berúgni és hasist szívni) hanem szépen elosztva. Nappal látványosság, délután napozás, este züllés. Jelentem mindháromban nagyon jók vagyunk.

Karnak templomához sötétedés után jutottunk el, mert úgy volt meghírdetve, hogy Light Show. Gondoltam lézereznek egyet valami kis templomocskában. Hát tévedtem. A templomocskának olyan hatalmas oszlopai vannak, hogy földbegyökerezett a lábunk. Egyszerűen monumentális. A fény show pedig egyiptom történelme falra vetített képsorokkal és a templom részeinek játékos megvilágítása. Csak ajánlani tudom, aki megy oda, az ki ne hagyja.

Sajnos Moudival megromlott a viszonyunk röpke egy nap alatt, mert nagyon kapzsinak és megbízhatatlannak bizonyult. Így onnantól kezdve mindig másik kalesh vitt minket ahova épp menni akartunk. Az egyetlen hátulütője ennek, hogy minden egyes kocsistól végig kellett hallgatnunk egy véget nem érő litániát arról, hogy milyen programokat tudna nekünk megszervezni. Ha valamire azt mondod, hogy már megvolt, akkor is újra el akarja neked adni olcsóbban. Hihetetlenül idegesítő és fárasztó. Éppen ezért a sokadik után elhatároztuk, hogy a soronkövetkezőnek duplaárat ígérünk az utazásért, ha az út alatt nem szól hozzánk.

A következő kocsis azonban meglepett minket, mert csak úgy magától meg se mukkant. Ez nagyon ledöbbentett minket, szó szerint mi erőltettük a beszélgetést, melyből aztán végülis kiderült, hogy a srác jóval okosabb, mint kollegái és jól tudja, hogy a turisták nem szeretik, ha folyton le akarják húzni őket. Ez nagyon szimpatikus volt, meg az is, hogy neki voltak hangfalak rögzítve a lovasszekerére, amiből ömlött Celine Dion. Így a nyaralás hátralevő részében őt, Ahmedet használtuk, ha menni kellett valahova.

Van most már egy "fiunk" is. Az ő neve Thaha, 18 és fél éves. Sétáltunk az utcán amikor szembejött biciklivel. Rámosolyogtunk, mert nagyon megnyerő külseje és igen előnyös testalkata van. Ő nemcsakhogy visszamosolygott, de meg is fordította a kerékpárját, majd utánunk jött és megkérdezte, hogy szükségünk van-e barátra. A többi meg már történelem: nekünk szükségünk volt barátra, ezért vele töltöttük az estét, majd még két napot. Ebédeltünk a családjánál kétszer is nagyon finomat és igazán egyiptomit.

Megszerettük a családot nagyon, melyben ő a férfi a háznál, merthogy az apja nem velük él, hanem a másik családdal. Mivel az angolja finoman szólva sem mondható jónak, ezért elhatároztuk, hogy támogatni fogjuk angol-tanulását, ami ottani mércével számolva nagyon drága, neki elérhetetlen, nekünk viszont nem oszt-nem szoroz.

Összességében nézve ez a nyaralás messze felülmúlta az elvárásaimat. Luxor nagyon jó hely, bármikor szívesen visszamennék.

Következő beszámolónk Párizsból jelentkezik júliusban.

Régebbi beszámolók: Sharm El Sejk, Barcelona, Balaton,  Marokkó, Kuba

Új irodalmi műfajt fedeztem fel egyszerű félreolvasási baki mentén: a kesergényt.

A kesergény általában hosszabb lélegzetvételű, szándékoltan vontatott műfaj, melynek középpontjában mindig valaki szenvedése áll. Ha igazán jól írják, akkor az olvasóé...



Amikor biciklivel közlekedem általában eltervezem, hogy szépen komótosan haladok majd, hogy az út végére ne izzadjak le, ha nem muszáj. De eme törekvésem rendszerint kudarcba fullad például olyankor, amikor látom, hogy a lámpa előttem pirosra készül váltani, s mivel nem akarok fél percig szobrozni, inkább belehúzok.

Hasonlóképp valamilyen rejtélyes oknál fogva amikor egy autó rákanyarodni készül az útra, melyen haladok, de útjában állok és látom a pilóta sofőr tekintetén, hogy sebességemet rendkivől idegesítően lassúnak találja, szintén belehúzok, mintha meg akarnék felelni vagy mi. Zavar, hogy zavarok másokat.

Mit mondd ez el rólam?

Valószínúleg semmit, de legalább egy fél percre elmerülhettem ebben az érdekfeszítően önmarcangolós és lélekfeltárós kis elmélkedésben...

Töltögetek könyveket elektromos formában az új táblagépemre. Valahogy per pillanat a könyvgyűjtemény nagyságának növelése sokkal izgalmasabb feladat, mint maga az olvasás. Jó gondolni arra, hogy ha akarnám, akkor elolvashatnám ezt is, meg azt is, meg amazt is. Persze a franc fog vásárolni, ha csomó minden letölthető ingyenesen is. De ehhez olyan címeken kell átvergődni, mint például a holisztikus jóga alapjai, jégkészítés napelemmel, illetve személyes kedvencem, a szélkerék építés, amivel Peter Frieden tört be a könyvpiacra. De most komolyan. Ki áll neki szélkereket építeni egy könyvből? Nem is beszélve arról, hogy a könyv címe székrekedésnek látszik elsőre, így könnyű átsiklani felette. Vagy a fordítók célja pont ez volt, elvégre székrekedésben sokan szenvednek. S talán a szélkerék kihajtja azt is...

Update: És bizonyára sokakat érdekel a mai internetgeneráció tagjai közül egy 1981-ben kiadott könyv a népi kecsketartásról Magyarországon. Innen már csak egy lépés lenne a fejés kezdőknek című, hasonlóan hasznos olvasmány...

Bármennyire is érdeklődő vagyok, egy kiállításnak igencsak ki kell tennie magáért, hogy engem ásítás nélkül lásson. Ha ilyen szempontból szemléljük, akkor a Titanic kiállítás 8/10-es, mert azért kicsit ásítgattam. Minden más szempontból viszont 10-es, mert nagyon okosan és ügyesen van összerakva. Van benne interaktivitás, látni- és olvasnivaló, ereklyék, valamint igazi jéghegy is. Csak javasolni tudom ha majd megy budapestre, illetve itt élő sorstársaknak már mostanra.

A helyszín az O2 aréna egyik mellékhelysége, ami ennek ellenére is szolgál gyalogolnivalóval, mert nem kicsi. A bejáratnál le kell szurkolni a 15 fontos beléptidíjat, amiért cserébe kapunk egy igazi belépőkártyát, ami már ki van töltve, de nem a mi, hanem egy a Titanicon akkoriban utazó egyén adataival. Melyik osztályon utazott, kora, neve, rövid életrajza, valamint utazásának célja. Az nem derül ki, hogy odaveszett-e végülis vagy megmenekült, ez csak a kiállítás legvégén tudható meg. Én egy 65 éves gazdag emberke voltam, akit elkísért legjobb barátja Butt vezetéknévvel...asszem ez magáért beszél. A bejáratnál készítettek rólunk csoportképet, merthogy hárman voltunk. Ezt később rámásolták a Titanic híres lépcsőjének fotójára, amely összekötötte a gazdagok lakosztályát a bálteremmel vagy mivel.

A kiállítás első szakasza részletesen bemutatja a Titanic megálmodásának és megalkotásának folyamatát, eredeti fotókkal illusztrálva, egészen az indulás napjáig. Onantól következik a második és egyben leghosszabb rész, mely részletesen megismertet bennünket az első-, másod- illetve a harmadosztály nyújtotta szolgáltatások közötti egetverő különbségekkel. Egy első osztályon utazó utas 945 fontot fizetett az útért, ami a mai viszonylatban 60 ezer fontnak - nagyjából 18 millió forintnak - felel meg. A legolcsóbb jegy pedig harmadosztályon 5 fontot kóstált, ami kábé az én mai félhavi fizetésemnek a megfelelője (a kiváncsibbja most biztos visszaszámol, hogy megtudja a félhavim, de ezé' mondom, hogy kábé).

A kiállítás eme részét nagyon gazdagon illusztrálták a Titanic roncsáról felhozott ereklyékkel. Itt egy kicsit soknak találtam a tányér-evőeszköz kavalkádot, ezért elnyomtam néhány feltőrő ásítást, de például a pezsgősüveg mely a mai napig őrzi a belezárt nedűt 110 éve, túlélve a 2km-es mélység hihetetlen nyomását, felvillanyozott, szivesen megkóstoltam volna.

A későbbiekben volt még 3D video a süllyedésről egészen a tengerfenékig, valódi jégből készült jéghegy (busz nagyságú), lista a falon a megmenekült és az odaveszett utasokról, melyről leginkább az az igazságtalanság szúrt szemet, hogy az elsőosztályon utazók hatalmas előnyt élveztek a mentőcsónakokba való bejutáskor, ez úgy bánotta az én kis szocialista lelkületemet és minduttalan Stokes mondása jutott eszembe a Mylordból: "They are not our betters, they are just rich!"

Valamilyen rejtélyes oknál fogva a kártyán szereplő magamat nem találtam sehol a listán. Két próbálkozás után feladtam, hogy legalább abban a hitben ringathassam magam, hogy túléltem ezt is...

Néha, amikor máshoz nincs kedvem, csak okosodni, olyankor azt játszom a wikipépidán, hogy egy szócikket elolvasva rábökök egy abban szereplő másik szóra, hogy arról is mindent megtudjak. Ezt egészen addig játszom, amíg el nem álmosodom, s emiatt már nem fogom fel, amit olvasok. Értelemszerűen ilyet esténként szoktam játszani az ágyban elalvás előtt és nem reggeltől kezdve át a napon, mert akkor nem sok haszna lenne belőlem a londoni kapitalista gépezetnek.

Ma reggel arra ébredtem, hogy a telefonon az utolsó olvasott wikipédia bejegyzés az aminosavakról szólt, amelyek - mint az köztudott - az isteni puzzle kirakódarabkái. Amikor az Isten még gyerök volt, akkor a NagyBumm - aki neki a hirtelenharagú, de jóságos apukája - megvásárolta a helyi Kozmoszban ezt a játékot, amit Genezis néven reklámoztak akkoriban. Az aminosavak ugyebár más-más sorrendbe pakolva egyedi tulajdonságú fehérjéket, s ezátal egyedi életformákat hoznak létre. Namost, a kis Isten már kora gyermekként is égett a vágytól, hogy saját maga képmását hozza létre, mert szentül hitt az egoizmusban. Persze akkor még úgy nevezte a létrehozandó képmást, hogy 'úz'. Létre akart hozni egy - de inkább sok - úzt. Az első próbálkozásának ez lett a végeredménye:

"A kívánt eredményhez képest ez elég mongoloid lett!" - dörmögte maga elé bosszúsan. El is nevezte hát mongúznak...Ezt nem sokan tudják, mintahogy azt sem, hogy a mongúz az első igaz állat az állatok közt. Az Istennek nagyon kedvére való, tehát szent. Amit mi sem bizonyít jobban, minthogy nem sikerült minden próbálkozásunk ellenére sem a kihalás szélére sodorni.

Népszerűsége annyira töretlen, hogy a kései úzok - azaz az emberek - némelyike például a kerékpárján viseli az igaz állat nevét, utalva ezzel a kerékpár átlagosnál jobb tulajdonságaira.

Ebbe a szerény csoportba két nappal ezelőtt óta én is beletartozom, mert vásároltam egy kerékpárt az Ebay-en a szükség törvényre ront alapon. A helyi kerékpárkölcsönzős kormányzati biznisz ugyanis megbízhatatlannak bizonyult. Így most 18-19 perc helyett már 14-15 perc alatt beérek a munkába, ami - hogy stílusos legyek- állati jó!

Na végülis kénytelen kelletlen megadtam magam, mert nem volt kedvem olyan pompomos sapka után szaladgálni egy ekkora behemót városban, amilyet én elképzeltem magamnak. Vettem hát olyat, ami volt és tetszett. Bojt van, még így is jól nézek ki, a megadásért meg bocs, de a kereslet és kínálat hibás illesztései mellett jobban látszik mennyire az élet ribancai vagyunk mi tulajdonképpen.

OFF: Rás, a gyimilcseket lehet el kell tenned befőttnek a szűkösebb napokra...

Rövid mérlegelés után úgy döntöttem, hogy a pompomos sapka eléggé cool (kúúl), ezért olyat fogok venni. Markot kérdeztem, s ő felvilágosított, hogy azt itt Bobble Hat-nek mondják. Rákerestem, kiderült, hogy úgy csak azt hívják, amelyiknek a pompomja közvetlen a sapkán ül...vagy az bojt? Mert én olyat akarok, amelyiknél a pompom egy kis zsinegen van felfüggesztve, mert az most jobban passzol az énvilágomhoz. Először azt hittem itt nem is gyártanak olyat, de aztán ráleltem...úgy híják, hogy Fleece Pom Hat.

Őgyhogy ma nyakamba veszem az Oxford Street-et (képletesen) és veszek egyet, mert itt kurvahideg van. Majd posztolom a képet.

Nálunk az utazások előtti este mindig azzal telik, hogy alkudozunk a felkelési és az indulási időn. Ő már nyolckor indulna a 12 órás géphez, én pedig szeretek beesni kicsivel a kapuk zárása előtt. Egyik sem jó megoldás, mégis makacs megszállottsággal ragaszkodunk a sajátunkhoz. Holnap utazunk haza Budapestre, hogy nyaraljunk egy utolsót az ősz beállta előtt.

A rakott krumpli magyar eredetéhez nem fér kétség, de ennek bizonyításához egy valódi DaVinci féle rejtvényen keresztül vezet az út.

1. Miből áll a rakottkrumpli? - krumpli, tojás, kolbász, tejföl

2. Mivel három a magyar igazság, ezekből hármat le kell fordítani angolra - potato, egg, sausage, tejföl

3. Olvassuk össze a kezdőbetűket.

(Ezen enigma megfejtéséhez nem sok közöm van. Mark találta ki mialatt én pakoltam a rétegeket. Az is igaz, hogy ő eredetileg a tejfölt topping-nak hívta, ami szintén kihozza a kívánt eredeményt, de gondoltam csavarok egyet rajta. Ezt csak azért írom le, hogy senki ne gondolja, hogy én egy afféle plágista Pista vagyok)

Körülbelül nyolcadikos vagy olyasmi forma lehettem, amikor elementáris

iskolánkban osztályomat is elérte az akkor még újnak számító oktatási forma: az erdei iskolázás. Ez annyit jelentett, hogy osztályunk minden egyes tagja könnyes-örömteli búcsút vett akkor már nyűgnek tartott szüleitől, hogy egy teljes hetet tőlük távol, az Északi Középhegység bércei közt megbúvó erdei házban töltsön az osztályfőnök, a tesi- és a biológiatanár társaságában. Ha jobban belegondolok, én nagyon természetbarát vagyok, mert erdőben mindig az erdőt szeretem a legjobban, ha úszunk, akkor a vizet, ha repülünk, akkor meg a légeget. Úgyhogy nagyon szívesen mentem, és ezt még akkor sem bántam meg, amikor az osztály összes fiúja és a Királyanikó - aki nem volt fiú, de mindenkinél gyorsabban futott - által üldözött rágcsálóféle végülis az én kezembe harapott bele úgy, hogy csüngött le róla, én meg kétségbeesetten ráztam és üvöltöttem elég hangosan ahhoz, hogy a biosztanár megjelenjen a fertőtlenítővel a kezében, ami úgy tűnt hozzánőtt az egyhetes ottlét alatt.

Szóval kipucolt és ellátott hasznos tanácsokkal, hogy mely állatokat szabad üldözni, hogy ne harapjon a seggembe. Mivel megmaradtam, ezért részt tudtam venni a naponta tartott, rövidített bioszórákon, melynek keretében megismerkedtünk az erdő lakóival, köztük is az egyik legérdekesebb, se nem növény, se nem állat élőlénnyel: a gombával.

A gomba - azon kívül, hogy törpök lakják - számtalan egyedi tulajdonsággal bír. Legfontosabb szerepe az élet nagy körforgásában, hogy segít lebontani az elhullott szerves anyagokat, hogy ezáltal az új élet megteremtéséhez szükséges talajt előállítsa, amit azután becsomagolva az OBI áruházba lehet szállítani.

Léteznek olyan gombák, melyeket finomnak tartunk és léteznek olyanok, melyekre jó lenne, ha genetikailag ránőne egy felirat a mentők telefonszámával, mert olyan alkaloidákat tartalmaznak, amik igen sikeresek az embernek nevezett szénvegyület szétbarmolásában. Ezek az úgynevezett mérgesgombák, amik írtó pipák tudnak lenni, ha valaki felszedi őket egy finom gombapörkölt reményében.

Egyik legismertebb és legszebb fajuk az Amanita Muscaria, avagy a légyölő galóca, amelyik nem is annyira mérgező, mint amennyire a köztudatban él, sőt kialakult kultúrája van a belőle készült tea fogyasztásának. Minden csak szakszerű adagolás kérdése, hiszen a legtöbb méreg kismértékben fogyasztva orvosság, vagy legalábbis élvezeti cikk lehet. Ezt a gombát papírra kenve légyölő anyagnak használták – innen ered a neve –, kis darabjait pedig az északi népek sámánjai arra használták, hogy transzba essenek, ugyanis megfelelő dózisban a galóca félálomszerû, eufórikus állapotot okoz, melyet hallucinációk kísérnek, másszóval enteogén.

Az 'enteogén' görög eredetű szó, jelentése nagyjából: létrehozni a belül lakozó istent. Enteogénnek nevezünk minden olyan szubsztanciát, melynek legfontosabb tulajdonsága, hogy pszichoaktív, s ezáltal kiválóan alkalmas (mondhatni nélkülözhetetlen) kelléke különböző vallási, sámáni és egyéb spirituális szertartásoknak szerte a világon. A legtöbb enteogént ennek ellenére a modern társadalmakban veszélyes drognak cimkézik, használóit pedig kriminalizálják.

A légyölő galócával legközelebbi rokonságban álló enteogén az úgynevezett varázsgomba, melynek hatóanyaga a pszilocibin. És itt véget is ér a hasonlóság, mert a galócákkal ellentétben a varázsgombának olyan alacsony a toxicitási szintje, hogy lehetetlen belőle megenni a halálos adagot. Van egyfajta toxicitási skála, melyben megvizsgálják, hogy az adott anyagból hányszorosa a halálos dózis a küszöbdózisnak. A pszilocibin esetében ez az érték 641, ami messze-messze alulmúlja például az alkohol, vagy a nikotin, de még az aszpirin értékét is. Nem is beszélve arról a kombóról, amikor az ember felváltva iszik-cigizik, aztán végül bedob egy aszpirint a fejfájásra.

Varázsgomba sok helyen megterem a világban, de a legtöbb embernek az elnevezés révén többnyire Mexikó és környéke ugrik be, mint őshonos lelőhely.  Az első varázsgombáról szóló feljegyzések a 16. századból erednek egy spanyol pap tollából, aki leírta tapasztalatait az aztékok gombafogyasztási szokásairól, aki teonanácatlnak, vagyis az istenek húsának nevezték. A legújabb korban elsőként, 1957-ben R. Gordon Wasson dokumentálta, és a „Life Magazine”-ban publikálta saját varázsgomba élményét. Nem sokkal később Albert Hoffman, az LSD felfedezője sikeresen elkülönítette a varázsgomba két fő hatóanyagát, s ezeket elnevezte pszilocinnek, illetve pszilocibinnek. Ezután a nagyérdeműnek 8 szűkös éve volt arra, hogy szabadon, bárhol a világon varázsgombát fogyasszon, mert 1968-ban a világon elsőként az USA-ban betiltották termesztését, kereskedelmét, fogyasztását. Példáját sajnálatos módon követte Magyarország a nyolcvanas években, 2005-ben Anglia, de például mostanra a laza drogtörvényeiről elhíresült Hollandia is.

Ennek ellenére mégis igen élénknek és nagyszámúnak nevezhető underground közösség alakult ki a varázsgomba termesztőiből, fogyasztóiból. Magát a gombát nem, de a hatóanyagot nem tartalmazó - ennélfogva legális - spórát könnyedén be lehet szerezni az interneten keresztül. Magyarországon sokkal erőteljesebben él a zéró tolerancia elve, ami annyit tesz, hogy a spórák rendelése is rizikós - annak ellenére, hogy legális - mert a lelkiismeretes fakabátok "kábítószer előállítására irányuló cselekedet" címén állítják elő az óvatlan "gyanúsítottat".

Angliában és az Egyesül Államokban a helyzet egészen más. Gyakorlatban a csekély mennyiség birtoklása és/vagy fogyasztása nem von maga után következményeket. A kapcsolódó fórumokon ezért a résztvevők sokkal nyíltabban és szabadabban fogalmaznak pszichedelikus élményeikről (trippjeikről) vagy adnak a legapróbb részletekig menő tanácsot egymásnak a termesztésre vonatkozóan.

Jómagam előszeretettel olvasgatom a Shroomery.org-ot, ahol több ezer élménybeszámoló közül lehet mazsolázgatni. Sokan vannak olyanok, akik megelégednek egy alacsonyabb dózissal, s ezáltal egy enyhébb trippel, melynek során egy eddig nem ismert eufóriát éreznek, egy erőteljes kapcsolatot az őket körülvevő természettel és emberekkel. Hajlamosabbak más szemszögből látni problémáikat, másokkal való konfliktusaikat. Megváltozik az érzékelésük, mintha mindent HD minőségben látnának, felfigyelnek minden apró részletre. A színek és a világ élénkebben látszanak, a zene pedig úgy hangzik, mint még előtte sosem.

Ennél továbblépve, egy közepesnek mondható dózis során az időérzékelés megváltozik számukra, néha óráknak tűnnek percek, néha pedig mintha visszafelé menne az idő. Ilyenkor már csukott szemmel színes fraktálok, térbeli formák táncolnak a szeme előtt, nyittott szemmel pedig a mintázatok a falakon és tárgyakon megmozdulnak, egymásbafolynak. Ebben az állapotban az ember könnyedén elúszik a gondolataival, a világ és a természet működésén, az élet értelmén töpreng. Ha netán a városban csatangol, akkor olyan mint egy kisgyerek, mindenre rácsodálkozik.

A gyakorlottabb utazók már egészen másra vágynak. Mintegy 5 grammnyi (vagyannál több) varázsgomba elfogyasztásával a gomba szelleme megjelenik és elsöpri az ember egóját. Itt már nem lehet irányítani, mindig a gomba győz. Az utazó átéli a halál élményét. Egy másik dimenzióba kerül, ahol az időnek, mint fogalomnak, már nincsen értelme. Az ember itt rádöbben, hogy egy a mindenséggel, találkozik egy felsőbb hatalommal, melyet legtöbben istenként azonosítanak. Ebben az állapotban teljes mértékben kívülállóként látják önmagukat és az életüket, képesek objektíven ítélkezni önmagukról. De az esetek nagyrészében ugyanakkor azt hiszik hogy meghaltak. A trip elmúltával lassan visszatérnek a valóságba, mintegy újra megszületnek, amit kivétel nélkül mind nagyon meghatározó, életreszóló élménynek tartanak. Egy ilyen alkalom után sok időnek kell eltelni, mire az ember újra a gombához fordul útmutatásért.

Álmomban volt nagy aggódás, mert el voltam maradva a lakbérrel jócskán, de végülis szerencsésen felébredtem minimalista, krémszínű hálószobánkban, hogy megnyugodjak, mert ingyenélő vagyok...

Megnéztük - vagy inkább láttuk - a Hollow Man című filmremeket, melyben Kavin Bacon láthatatlan emberré változik egy kísérlet során. Nem rossz a film, egyszer fogyasztható.

Egy ideig jól vettem a dramaturgiai kátyúkat, de amikor azon nyavajgott, hogy nem tud aludni, mert hiába csukja be a szemét az átlátszó szemhéjával, na akkor feljajdultam, mert zavart, hogy ilyen hülyeséget belevesznek.

Ha már itt tartunk, akkor eleve vak is, hiszen a retináján nem alkothat képet a fény, következésképp az agya sem. Filmelemzés idénre letudva. Most megyek és leporolom a biológiai Nobelemet....

http://www.youtube.com/watch?v=Ix_o9D8Z-LQ

Fogalmam sincs miért kattog az agyam ilyeneken, de nem tudom megállni, úgyhogy inkább utat engedünk neki itt a blogon. Szóval most arra jöttem rá, hogy itt Londonban hogyan juthatunk hozzá ingyen egy kiválasztott ruhadarabhoz a Marks & Spencer-ben úgy, hogy még blokkunk is legyen róla. A társadalom nagyobb része ezt lopásnak titulálhatja, amiért ügye börtön vagy legalábbis kukoricacsutkán való térdeplés jár, éppen ezért most figyelmeztetek mindenkit, ne próbáljátok utánozni ezt a trükköt, mert veszélyes, és blablabla...

1. A mutatványhoz nem kell túl sok pénz, csak annyi, amennyit befektetünk a helyi M&S boltig való eljutásba, ami London viszonylatban 90 pennytől 2 fontig terjedhet, elvakult zsugoriaknak javaslom a jóval egészségesebb sétát.

2. A kiválasztott boltban, ami lehetőség szerint legyen minél forgalmasabb, de ez nem feltétel, viszont javít a hibaszázalékon, kiszemeljük a nekünk teccő ruhadarabot és kiválasztunk belőle két méretet, melyekből az egyik legyen a mi méretünk...máskülönben mi a búbánatnak fognánk az egészbe bele, hacsaknem ajándékolcsósítási céllal.

3. Ha a ruhadarabhoz jár vállfa, akkor a nekünk NEM MEGFELELŐ méretből távolítsuk azt el úgy, hogy arisztokrata lezserséggel üresen visszahelyezzük arra a vasra, amin a ruhák lengedeznek gazdira várva. Nem kell félni, a kutya nem fogja megkérdezni, hogy ezt most miért csináltuk. Londonban a vevőnek extra jogok járnak, mindent elnézünk nekik, mert annyira örülünk, hogy nálunk vásárolnak (és basszák össze a szép rendet, amit reggel/este raktunk).

4. Álljunk be a sorba "fizetni" (hmmm! ravasz,mi?). Válasszuk a lehető leghosszabb sort, hogy időt adjunk az esetlegesen minket figyelő CCTV-s biztonsági őrnek, hogy más célpontot keressen, mert aki már sorban áll fizetni, az nem gyanús, azt abbahagyják figyelni.

5. Amíg a sorban állunk rendezzük el a dolgokat, hogy mire a pénztárhoz érünk a következő felállás legyen: egyik kezünkben legyen egy nyitot táska (gyűrött M&S szatyor hihetőbb, ezért javít a hibaszázalékon), melyet magunkkal hoztunk a NEM MEGFELELŐ ruhadarab társaságában, a másik kezünkben pedig a MEGFELELŐ ruhadarab.

6. Amikor ránk kerül a sor, menjünk a pénztárhoz és mondjuk, hogy ruhát szeretnénk cserélni, mert amit vettünk a múlt héten, az túl kicsi/nagy. Eközben legyünk határozottak, ami nem fontos, de javítja a hibaszázalékot.

7. Amikor kérik a blokkot, akkor sajnálkozva mondjuk, hogy nem tudjuk hol van, mert nem találtuk sehol, a kutya megette azt a macskát amelyik megette, satöbbi, satöbbi...de nem kell stúlpilázni a dolgot, mert az M&S boltokban blokk nélkül is cserélnek, ha az áru kifogástalan állapotban van (ami ugye adott, hiszen most vettük le a polcról, hehe).

8. Ezután már csak azt kell végignéznünk, amint az eladó matat kicsit a monitoron, majd ad egy blokkot az újdonsült ruhadarabról. Eszébe nem fog jutni, hogy megkérdőjelezzen bármit is, mert gondolatban totál máshol jár, te csak egy vevő vagy neki a több százból, akit naponta kiszolgál.

9. Örülj az új ingyenruhádnak és próbáld meg figyelmen kívül hagyni hangosan jajgató lelkiismereted, amiért megrövidítettél pár fonttal egy milliárdos vállaltot. Ha katolikus vagy, akkor más a helyzet, mert elkövettél egy főbenjáró bűnt, már eleve azzal, hogy olvastad a blogomat, pláne hogy loptál is.

A dolog nem működik olyan ruhákkal, melyen biztonsági kütyü van, ha mégis ilyet választassz, akkor ne csodálkozz, ha a nap hátralevő részében kukoricacsutkán kell térdepelned.