Bocsi, kedves olvasótömeg! Megvagyok ám, csak valahogy lecsökkent a motivációm  blogírás és -olvasás terén, ezért mostanában kicsit ritkábban leszek.

Hatalmas ravaszságomról és intelligenciámról tanúságot téve (ismét), azt hiszem tegnap sikerült disznóhúst megetetnem egy muszlim emberkével. Történt ugyanis, hogy épp hevesen áraztam le a cuccokat a polcon kilenc órához közeledve, vagyis 20-30 pennyre, amikor odalépett ez a vélhetően indiai vagy bangladesi származású férfi és megkérdezte, hogy milyen állat a 'gammon'.

Én csak két dologra emlékeztem ezzel kapcsolatban: már megnéztem egyszer a szótárban, illetve a boltbeli elhelyezkedését, de a pontos válaszban nem voltam biztos. Valamiért a borjú, mint megoldás, nagyon kecsegtetőnek tűnt. Úgyhogy simán rávágtam: "Olyan, mint a marha, csak fiatalabb!"

Ő, ezen felvidulva, felkapta az előttem heverő, már leárazott Gammon en croute nevű előregyártott ételt, és elnyargalt vele. Én meg azóta azon töprengek, hogy vajon milyen hátránnyal jár egy muszlim életében, ha tudtán kívül sonkát eszik????

Én mostanság nem a Mikulást várom, hanem a postást. Épp az imént a tévében valami fószer azt nyilatkozta, hogy a Királyi Posta nélkül elveszett lenne. Na ez igaz rám is, mert a hatalmas rohangászós karácsonyi bevásárlás helyett kiadós online vásárlást vittem véghez. Írtam egy kis listát is, hogy hány embernek kell szeretnék ajándékot venni és ahogy haladtam a rendelgetés útján, úgy szépen (Platenesen) felvezettem a lapra, hogy kinek mit vettem, és hogy mennyibe fájt került. A végösszeg igen csinos, de ide nem írom le, mert így utólag nézve kicsit elkapott a gépszíj: rekordot döntöttem költésben. De hát a karácsony a szeretet ünnepe és én úgy-de-úgy szeretek. És senkivel szóba nem állok, aki azt mondja, hogy nem szereti a karácsonyt, mert a cégek mindenhol nyomulnak ezerrel, hogy a jónép költsön. Naná! Ha cégem lenne és ez adná a kenyerem, valszeg én is ezt tenném. S úgyis az én nyomorom, ha hajlok a szóra és költök világba. Szóval üzenem mindenkinek, aki szerint a karácsony egy kapitalista összeesküvés, hogy  'El lehet menni erről a kurva bolygóról!'... a Marson például csak kétévente van karácsony.

Olvastam a hírekben, hogy ezt a Magyar Horda vagy milyennevű szervezetet a legfelsőbb bíróság semmineműnek nyílvánította odahaza. Azért ez jó. Egyrészt jó tudni, hogy a bírák nem csak azért járnak oda, mert odabenn legalább fűtenek, hanem értelmes és hasznos döntéseket is hoznak. Egy nagyon érdekes cikkben olvastam, hogy az ilyen szélsőjobbos söpredék a demokrácia természetellenességének természetes következménye. Úgyhogy jó, hogy van aki a fejükre koppint, amíg kitalálunk valami jobbat a demokráciánál...

Bartók Eszternek megint sikerült. Összerakott egy újabb (immáron harmadik) albumot, ami minden ízében tökéletes, játékos és őszinte. Távol a trendektől, a gagyi tucatzenéktől, közhelyes dalszövegektől. Bár ez kiderül a vele készült riportban is, de magán az albumon is érződik, hogy szegény lány inkább azzal volt bajban, melyik 13 dal kerüljön fel a korongra és nem attól voltak álmatlan éjszakái, hogy mégegy használható dalt ki tudjon termelni a határidő előtt. Szóval nekem nagyon tetszik...

Egy kis ízelítő:

"....a halál túlságosan zavaró gondolat számomra. Gyorsan át kéne esni rajta, hogy nyugodtan tudjam folytatni tovább az életemet...."  /idézet magamtól/

A pánikbetegség alapvetően megfoghatatlan, nehezen megérthető dolog azok számára, akik nem élik át. Tulajdonképpen mi pánikbetegek pusztán empátiára és toleranciára számíthatunk, valódi megértésre sosem. S ez a tény felhúz egy falat a betegség alanya, valamint az őt körülvevő emberek közé. Ha pánikos vagy, akkor tutibiztos, hogy széltében-hosszában végigolvastad az ide vonatkozó szakirodalmat, kapcsolatba lépsz sorstársaiddal fórumokon és akaraterőd függvényében megteszel minden erőfeszítést, hogy legyőzd a betegséget: vagyis önmagad. Ha nem vagy pánikos, akkor jó eséllyel csak annyit tudsz a dologról, hogy ez az egész pszichés, tehát nem is lehet olyan komoly, mint amikor neked a múltkor a Kovács doki a belgyógyon azt mondta: "Ezt bizony fel kell vágnunk!" .... hát igen, mi nem a belgyógyra vagy az ambulanciára járunk, de meg vagyunk győződve arról, hogy állapotunk ambuláns, s erről te is meg lennél győződve, ha a mi cipőnkben járnál.

Nem akarok okoskodni, hogy mi is ez az egész, mi a tudomány jelenlegi álláspontja, vagy hogy miként vélekednek erről azok, akik eleve megkérdőjelezik a pszichiátria jelenlegi módszereit. Inkább csak leírom saját történetemet, nem titkoltan leginkább azért, hogy blogomat olvasó családtagjaim és közeli barátaim jobban megértsék min megyek keresztül (és hogy megint legyen egy potya bejegyzés, amivel nem váltom meg a világot).

Amikor elköltöztem otthonról egy csöpp kis albérletbe 2006 júniusában, akkor még semmiféle egészségügyi gondom nem volt. Kocsim se, úgyhogy mondhatni a vécére is biciklivel jártam. Ezzel ki is záródott az eshetőség, hogy nem sportolok eleget. Megtanultam főzni, és szeretem a paprikát magában zabálni...meg gyerekkoromban Anyukám mindig mondta, hogy paprikát is egyek a kenyér mellé. Ezzel kipipáltuk a vitaminhiány és a változatosságot nélkülöző étrend problematikáját is. Mégis azon kaptam magam, hogy voltak pillanatok, amikor hirtelen csak úgy fáradtnak éreztem a tüdőmet; fáradtnak ahhoz, hogy rendesen teleszívja magát levegővel.Tehát annyi bizonyos, hogy ott, abban az első albérletben már volt valami csirája a dolognak. Valami, amivel hiába mentem volna el a körzeti orvoshoz. Viszont egy másik orvoshoz egy másik problémával sajnos el kellett mennem, s ott éltem át életem első nehézsúlyú pánikrohamát...bár egy kicsit több is volt az annál.

A dolog háttere: az ember ugye társas lény. Én sem vagyok más, és hát hmm, szóval társalkodtam néha-néha. Az egyik ilyen kiadós beszélgetés alanya később felhívott és közölte, hogy szifilisze van, menjek orvoshoz. Iternet elő, s megállapít, hogy ez a randa baktérium röhög, ha kondomot lát, mert más utakon is bejut a szervezetbe. Ezt az orvos is igazolta, s mivel elővigyázatos fajta, nem szeret egy hetet várni az eredmény megérkeztéig, merthogy addig a vírus szétkapassa odabenn az életművemet. Ezért kaptam hatalmas adag koktélt a faromba. Na ez a mondat hülyén jött ki, mert a rosszabbja most rosszra gondol. Szóval szurit kaptam muszkosan a seggembe. És mivel szegény az eklézsia a Nemibeteg Gondozóban (még a 13. kerületben is), ezért a legolcsóbb cuccot tudták csak adni, melynek vannak mellékhatásai. Egészen konkrétan én olyan rosszul lettem attól a szuritól, hogy azt hittem meg fogok halni. Csak szorítottam a doki kezét 20 percig és feküdtem kiszolgáltatottan, 200- as pulzussal és furcsa csiszoló hangokkal a fülemben. A légszomjtól beszélni is alig tudtam. Később még vagy egy órát üldögéltem a váróban, idegenektől kaptam csokikat, cukorkát, hogy a vércukrom helyreálljon, a nővérke gyakran aggódva kinézett rám, ami megnyugtató és nyugtalanító is volt egyszerre. Mindenesetre elég időm akadt azon eltünődni, hogy milyen könnyen jöhet-mehet egy emberélet.

Később értem jött Mandy autóval, hogy hazavigyen. Az orvosi szakvélemény pedig az volt, hogy mivel eltaláltak egy ideget a tűvel, ezért vegetatív sokkot kaptam. Szakvélemény vagy sem, 20 percig a halál biztos tudata nem egy olyan élmény, amin az ember csak úgy túlteszi magát egy kis alvással...nekem sem sikerült. Csak úgy mellékesen megjegyzem, hogy amikor az ember a halál kapujában hiszi magát, tényleg gyónni vágyik, de ebbe nem megyek bele, talán egy másik bejegyzés alkalmával.

Ez az esemény szép lassan úgy-ahogy elfelejtődött. Időközben költöztem is egyet új albiba. Addigra megszokottá vált, hogy néha éreztem ezt a légszomj dolgot. Furcsa, az emberi elme gyakorlatilag bármilyen állandó megpróbáltatáshoz hozzá tudja hangolni magát. Mára már igen magas ingerküszöböt fejlesztettem ki az ilyen, aggodalomra okot adó, különféle testi tünetek elviselésére. Mert tulajdonképpen így kell ezt elképzelni az én esetemben: nem elsősorban félelem, hanem testi tünetekben megnyílvánuló rosszullét. Például szédülés, végtag zsibongása vagy teljes nem érzése, hideg-meleg hullámok, indokolatlanul gyors szívverés, légzési nehézség, szúró mellkas (természetesen a szív oldalán, hogy jobban aggódjál). Mindezeknek folyománya a pánik (ki nem ijedne meg?), ami aztán tovább erősíti magukat a tüneteket. Bajosan tudnám megszámolni, hogy az elmúlt két évben hányszor sétáltam fel-alá a telefonnal a kezemben, melyen ott virított a mentők száma. Kurva sokszor. Túl sokszor.

Az első olyan pánikrohamom, melyet nem balfékül elkövetett orvosi ellátás okozott, az egy reggelen történt. A szokásosnál előbb ébredtem, mert vártam az interneteseket és olyankor mindig egy kicsit izgatottabb az ember, nem? De még csak reggel 6-7 óra volt, bekapcsoltam a tévét, ahol az első hírek között volt, hogy Kaszás Attila elájult és kórházba szállították. Ez egy kicsit sokkoló volt annak ellenére, hogy sosem tápláltam iránta különösebb lelkesedést vagy ilyesmit. Inkább a tudat sokkolt le, hogy bazmeg ennyik vagyunk: lefordulunk egy fekvenyomópadról és viszlát. És kicsivel később már jött is a rosszullét, de ezt akkor még nem kapcsoltam össze a tévében látottakkal, csak hónapokkal később.

Nem fogom minden egyes rosszullétemet elmesélni, mert akkor 979-et megszégyenítő hosszúságú eposzt kéne írnom és ahhoz nem elég edzett az alkarom. Legyen elég annyi, hogy a néhányadik rosszullét után kikötöttem a háziorvosom, s rajta keresztül a Xanax nevű nyugtató karjaiban. Persze kaptam beutalót pszichiátriára is, de oda azért nem mentem, mert akkoriban már nagyon indult ez a TAJszám ellenőrző őrület és akkor én már évek óta nem fizettem egy kanyit sem. Szedtem tehát a gyógyszert, ha jött a rosszullét és ezzel a tüneti kezeléssel meg voltam elégedve egy ideig. Ez az 'ideig' elég soká tartott, s ezalatt nyilván nem a háziorvosom látott el a szükséges gyógyszerrel, hanem beszereztem kéz alatt. Viszont a pánikbetegség jellegéből adódóan ez a tüneti kezelés semmit nem ér. Az emberi szervezet meg remekül alkalmazkodik, ezért az adagot szép lassan emelnem kellett a megfelelő életviszonyok fenntartásához. Szinte észrevétlenül eljutottam oda, hogy a gyógyszerből nem a tüzet eloltó víz, hanem eső előtt köpönyeg lett, egy rendszeres "bevételi" forrás: be kellett venni hogy a roham ne jöjjön. Aztán említést kell még tennem a kapcsolódó vidámságokról is. Például az étkezési szokások megváltozásáról. Nem eszünk túl sokat, mert ha be kell venni a gyógyszert, akkor nem fog hatni teli gyomorral, ha meg előtte vesszük be, akkor azért nem eszünk sokat, mert semmi sem olyan finom. Az evés egyfajta mellékízes melléktevékenységgé degradálódik.

Más. Ha "szerencsés" vagy és az alvással nincsenek gondok (sok pánikosnak alig jut alvás), akkor a jóhumorú sors ellensúlyozza ezt éjszakai terrorral, ami kicsit olyan, mint a rémálom, csak annak hatványszorosa. Valódi halálfélelemmel ébredsz, de fogalmad sincs miért, mert nem volt előtte álom a gyógyszertől letompított tudatodban. Nagyon gyakran egyszerűen úgy beszorultam álom és ébrenlét közé, hogy gondolatban már vergődtem, hogy fel tudjak ébredni. Vártam egy zajra egy emberre a való világból, aki segít rendesen felébrednem. Nem kívánom senkinek.

A fokozodó rosszullétek végülis rávettek, hogy keressek magamnak pszichiátert. Az első próbálkozást mostanra felemásan látom, de akkor nagyon fellelkesültem tőle. Erről írtam is anno itt. Először azt hittem eljött a megváltás: csak rá kell szánnom a pénzt, a szorgalmat, s ha eljárok rendesen, akkor meggyógyulok és minden a régi lesz. Ma már tudom, hogy csak egy apró lépcsőfok volt a másképp látás útján. Valójában ritka eset, hogy egy pánikosnak az első doki beválik...sokat segítene, ha lenne belőlük letölthető demoverzió, hogy ilyen frappáns 21. századi hasonlattal éljek.

A második dokim azért kerestem fel, mert a folytatódó rosszullétek miatt kicsit megrendült a pusztán beszélgetős terápiába vetett hitem. Elkezdtem a dolgot kémiai szempontból látni: a szerotonin felborult egyensúlyára fogni az egész bajomat. A doki felírt antidepresszánst, melynek feladata, hogy folyamatos szedésével az agyban beállítson egy állandó szerotonin szintet, megszüntesse a szorongást, amely kiváltja a pánikbetegséget (vagy éppen depressziót...kinek mi jutott). Ez igy szép és egyszerű lenne, viszont nincs valamirevaló gyógyszer valamirevaló mellékhatás nélkül. A szedés első napjaiban olyan rosszul voltam, hogy a pokolba kívántam az egész helyzetet, a gyógyszert és az orvost is. Pár nap alatt ezek a kezdeti mellékhatások elmúltak, szedtem, de nem éreztem hatását eleinte. Mer ugye azt meg nem rágták a számba, hogy miként tanácsos szedni. Ezt az információt természetesen netes fórumról szereztem be. Azok tudják igazán, akik benne vannak és nem azok, akik felírják. És itt jön a kísérletező korszak. Megpróbálod magadnak belőni a helyes koktélt: annyi antidepit, hogy hasson de ne legyen túl sok, és mellé annyi nyugtatót, hogy pont faszán legyél. És ha sikerül jól belőni, akkor egyre hosszabb lesz a pánikrohamok közt eltelt idő és akár ezen az úton szépen lassan meg is lehet gyógyulni, de a fórumos tapasztalatok sajnos nem ezt mutatják. Sokkal inkább olyanokkal találkozik ott az ember, akik már a tizedik dokit és a hetedik féle antidepit próbálják. Meg az alternatív formákat: lebegős jóga, mantrázás, tisztítókúrák, mindenféle gyógynövények, egyél majomfarkat, satöbbi.

Nem kezdtem el majomfarkat enni, de egy jó ideig mintha kicseréltek volna. Ráadásul az antidepresszáns hatására felélénkült bennem valami, amit már szinte el is felejtettem. Egyfajta kreatív életerő, tettvágy, ami először nagyon jó érzés volt, de aztán valahogy úgy éreztem hianyzik belőle a lélek. A kémia tol előre, mintha május elsején felvonulnál: "Gyerünk! Fasza minden! Nyomasd!" Nyomattam is rendesen, s sokszor azon kaptam magam, hogy ez nem én vagyok. Túlpörögtem néha a legegyszerűbb elvégzendő feladatokat is és furcsa kényszeres gondolatok köröztek a fejemben. S megint jött egy hatalmas visszaesés az állapotomban. A gyógyszerek ellenére a pánik visszatért, de egészen új figurákat mutatott. Gondoltam nincs mese, talan nem is pánikos vagyok, hanem rendesen beteg, csak a hülye dokik nem találták meg a nyavaját. Csináltassunk hát egy vértesztet legalább, hogy biztos legyek a dologban.

Elmentem az itteni angol körzetimhez, aki egy nagyon vidám, mosolygós nő. Gumilabdán ülve rendel...talán ő meg a székektől parázik, de nekem mindegy, én aztán tolerálok mindent. Szóval mondja ő, hogy a sok gyógyszer, amit szedek, azoktól vagyok rosszul. Ő ad másikat, azt hetente csökkentem grammjával és így a végére gyógyszermentes és boldog ember leszek. A dologban az a vicces, hogy amit otthon felírt egy szakember, azt itt túl addiktív és veszélyes gyógyszernek tartják, amit pedig itt felírtak nekem, az otthon már alig kapható, mert túl addiktívnak tartják. Szerintem meg mindkét orvos hülye, mert a saját kőbe vésett kis parancsolataikat követik és nem veszik figyelembe a páciens egyéni metabolizmusát. Mindenkinek más válik be. Kísérletezgetni kell!

Jelenlegi felállás szerint egy húzósabb visszaesés után a második antidepimet majszolgatom napi rendszerességgel. Annyi nyugtatóval vagyok működőképes, amennyitől más már rég aludna. Hogy lesz-e gyógyulás? Személy szerint kétlem. De kérdezd meg holnap, addigra úgyis másképp látom...

A guy goes to a halloween party with a girl on his back.
The host asks him, "And what are you?"
The guy says, " I'm a turtle."
The host says "And who's that on your back?"
"That's me shell!"

Bár még koránt sincs kész, de azért beizzítom fotóblogom 2-es verzióját. Költözés okán az elérhetőség megváltozott, mert a freeblog nem támogat olyan programozási erőforrásokat, melyek az én magas szakmai tudásom és szerénységem nyomába érnek. Szigorú, antidemokratikus rendszerben feljegyzésre és talán megfontolásra kerül minden építő jellegű kritika, óhaj, sóhaj, bánat, fájdalom. Most hogy így meggondolom, a fájdalomtól kíméljetek meg, az van nekem is elég. Pussz....

http://n-ikon.netne.net/

(jó hülye webcím, mi?)

Először fordult elő életemben, hogy az EasyJettel foglalt járatunk késéssel indult. De csak fél óra, nem volt olyan vészes. Mégis, amikor már forr a talaj a lábad alatt és toporogsz a váróteremben, mint egy szarógalamb az indulásra várva, akkor nagyon lassan telik az idő. De azért csak felszálltunk és egészen sima utunk is volt, egy vérbeli elemző pilótával megáldva, aki igencsak szívén viselte, hogy a sok francia hangosbeszélőzés ellenére a csak angolul beszélők is mindig pontosan tudják hány ezer láb magasan vagyunk, éppen melyik hegyi falucska fölött szálldosunk és hogy milyen csodás időjárásra készülhetünk Marokkóban.

Mielőtt elutaztunk volna Marrakeshbe elolvastam néhány útibeszamolót, melyek többnyire rendkívül közhelyesen megemlékeztek a város ősi egzotikus hangulatáról, az ott élő emberek vendégszeretetéről és az alkudozás örömeiről. Egy hétnyi tapasztalat birtokában kijelenthetem, ezek az emberek talán egy másik városban jártak vagy valójában le sem szálltak a buszról, csak ha fotózni kellett.

Marrakesh egyáltalán nem szép város. A házak mindenhol lepusztultak, az utcák koszosak és tele vannak szeméttel. Többnyire lócitrom és húgyszag terjeng a levegőben.  A benne élők leginkább csak megtűrik a turistákat a pénzük miatt, valódi érdeklődő kedvesség nincs, csak színjátékos hajbókolás a várva-várt pénz reményében. A szemedbe mosolyognak, de közben megvetnek, és megpróbálnak lépten-nyomon lehúzni, átverni. Nem lehet úgy végigmenni a főtéren, hogy rád ne próbálná túrgájd szolgálatait erőltetni percenként egy-egy szakadt arab. A szimpla ' köszönöm, nem'-ből nem értenek és addig erőszakoskodnak, amíg kihozzák az emberből az indulatot. Egy nagyon határozott nemre pedig szitkozódás arab nyelven a válasz. Esetünkben egyszer az is be lett ígérve, hogy el lesz vágva a torkunk ha visszamegyünk. Ezenkívül megesett az is, hogy kikapták a kezemből a szatyromat, de pórul jártak, mert csak kesudió volt benne, viszont az esemény hatalmas negatív csalódás volt, pláne hogy első este történt.

Mivel ínyencnek mondható nem vagyok, ezért a Marokkói konyha elemzésébe inkább nem mélyednék túlzottan el. A  mentatea finom de mindenhol más ízű. Speciel én csak a berber omlettet és a báránygrillt próbáltam ki, s ezek finomak, attól függően, hogy hol fogyasztod őket. Ha eleged van a körülötted nyüzsgő, piszkos, kéregető tömegből és felmenekülsz valamelyik étterem teraszára, akkor nyugodtan, szép kilátást élvezve elfogyaszthatsz egy alig átlagosnak mondható ételt. Vagy találhatsz mesefinom grillt a tér közepén ülve, a zajos, füstös kavalkádban, ahol percenként odajönnek koldulni az asztalodhoz gyerekek, nők meg öregek. Menü ugyan van feltüntetett árakkal, de ha nem vagy résen, akkor hasraütés alapon áraznak, vagy ami még megesett velünk, hogy a srác kevesebb visszajárót adott és még volt képe rákérdezni, hogy miért nem adunk borravalót. Mert már eltetted magadnak, válaszoltuk, s erre csak vigyorgott.

De említhetném azt a kellemetlen tapasztalatot is, amikor eltévedtünk a 'souk'-ban, ami lényegében keskeny utcák labirintusa, egyetlen hatalmas bazár. Hamar rájöttünk, hogy egy szimpla útbaigazításért is tartja mindenki a markát. Az aprópénz hamar elfogy, nagy pénzt meg csak ostoba ember ad egy jöttment arab kezébe. Volt aki csak megsétáltatott minket, hogy jobban eltévedjünk, s fel volt háborodva, hogy nem fizetünk. Persze ez így tán nem hangzik vészesnek, de minél beljebb találod magad, annál kevesebb a turista és annál több az arab. Egy elfajuló vitából nem lehet győztesen kikerülni. Többet nem is mentünk vissza oda, s a főtérből is elegünk lett két nap elteltével. Konkrétan tele volt a faszunk azzal, hogy nem állhatunk meg nézelődni egy boltnál, mert azonnal ránk szállnak, meg hogy minden második ember hasist akar ránk sózni, és úgy általában az arabok viselkedéskultúrájából, ha egyáltalán létezik számukra ilyen fogalom.

Elhatároztuk, hogy a gayromeo segítségével megpróbálunk találni valakit, aki segít úgy eligazodni a városban, hogy közben távol tartja honfitársait. Küldtünk is üzenetet vagy tíz embernek s ennek köszönhetően találkoztunk Francois-val szerdán, melynek során úgy éreztem magam, mint Alice csodaországban.

Francois egy Kuwaitban született német-arab keverék. Író, publicista, világutazó. Mikor találkoztunk vele a főtéren épp egy fantát iszogatott, s mikor kérdeztük, hogy beülünk-e a kávézóba, akkor nagyon határozottan  kijelentette, hogy ezekre a piszkos helyekre a saját érdekünkben ne menjünk. Meginvitált minket a házába, hogy végre legyen egy hely, ahol lazíthatunk kicsit. Addigra már görcs állt a gyomromba, ha a térre kellett menni, más opció meg nincs, ha evésről vagy éjszakai életről van szó. Elindultunk tehát a városban és azon kaptam magam, hogy megint gyanakszom, mert bevitt minket a sűrűjébe. Sikátorszerű, vékony utcákon, barlangszerű vájatokon keresztül, mindenféle rosszarcú arabok közt. Igazi nyomornegyedet képzeljetek el. Eközben folyamatosan beszélt az arab országokban szerzett sokéves tapasztalatairól. Folyton aggódva tekintgettem körbe, olyan hangosan szidta az arabokat.  Valaha szerelmes volt az országba, de mostanra kiábrándult és eldöntötte, hogy költözik, csak a dolog nem egyszerű az ő esetében.

Francois nem az a fajta ember, aki mellett könnyen szóhoz jutsz, mert rengeteg mondanivalója van. De nem unalmas, hanem lebilincselő. Mindent kimondott, amit addigra zsigereinkben éreztünk a várossal kapcsolatban, de nem tudtuk szavakba önteni. Ő viszont mestere a szónak, szakterülete pedig az emberi társadalmak és kultúrák kutatása a szó szoros értelmében beilleszkedéssel. Immáron négy éve él Marrakeshben, volt hát ideje tapasztalatot szerezni.

Ezidáig körülbelül százszor rabolták ki, lopták el valamijét. Ha netán új égőt tenne az ajtaja előtti lámpában, azt másnapra ellopnák. Az ajtaja nem gyenge fából készült és belülről 6-7 retesz tartja. Minden szobában kést tart, illetve hord is egyet magánál. Elmondása szerint nem tartja embereknek az arabokat, mint ahogy ők sem tartanak  minket annak. Nekik a turista csak egy fejős tehén, akit addig kell megkopasztani, amíg itt van, mert csekély az esélye, hogy visszajön. Persze a francia jóval kedvesebb a szívüknek, mint például egy angol vagy egy amerikai, de bajosan hiszem, hogy bármelyik francia állíthatná, hogy van egy arab jóbarátja, akiben megbízik. 

Francois rengeteg rémisztő dolgot mesélt például a melegekre leső veszélyekről, kikre államilag vadásznak úgy, hogy rengeteg hamis profilt helyeznek el a társkereső oldalakra. Mesélt a korrupt rendőrségről, akik együttműködnek a főtéri bűnszervezetekkel. Mesélt a királyról, aki valójában meleg és erős kábítószer fogyasztó. Mesélt a hasis szerepéről, ami elnyomja a fiatal férfiakban a frusztrációt, amit kielégületlenségük okoz a vallás és a tradíciók miatt. Mesélt arról, hogy fiatal, 11 év körüli fiúkat adnak el szüleik 5000 euróért szexrabszolgának, meg arról, hogy gyakorlatilag minden fiatal fiú prostituált és megvehető, de amint alkalma van rá kirabol és ha peches vagy még meg is késel.

Számtalan dologról mesélt még, ami elvette maradék kedvünket is a várostól, de ugyanakkor azt is éreztük, hogy a sok igazság ellenére  itt-ott kicsit túloz, sok dolgot illetően pedig már végtelenül cinikus. Valaki, aki túl sokat evett a tudás fájáról, az már nem lehet többé boldog, mert az igazi élet elviseléséhez muszáj valamennyit megőrizni gyermeki naivitásunkból. Én nem szeretnék a színfalak mögé látni mindenáron. Ezért ígéretünk ellenére mégsem találkoztunk szombaton vele újra, hanem próbáltuk a lehető legtöbbet kihozni a hátralevő napokból, a következőképpen:

Egy napos túra az Ouzoud vízeséshez: fenomenális élmény volt. Igaz, az odaút kicsit unalmas, mert a 150 km-es távolságot 3 óra alatt teszi meg a busz, de a látvány kárpótol a kényelmetlenségért. Persze aki látott már igazi nagyágyú vízesést, ilyen Niagara-féléket, annak ez nem nagy szám, de nekem speciel az volt. A vízesés szédítő mélységbe zuhan alá, 110 méter magas. A tetején kiállhatsz annyira a szélére, amennyire bátor vagy, a kutya nem szól rád. Kerítés vagy ilyesmi nincs, mindenki magáért felel. Az angolok valahogy szeretik az ilyesmit, hüledezni a 'Health and safety' előírások hiányán, de ugyanakkor élvezik is ezt a másfajta szabadságot.

A vízesésnél is egyből jönnek oda  ezek a jóféle arab népek, hogy 50 dirhamért megmutassák azt a lefelé vezető utat, amiről a napnál is világosabban látszik, hogy az egy lefelé vezető út, de legalább nem olyan erőszakosak, mint Marrakeshben. A séta a vízesés aljáig cirka 20 percig tart, de csak mert a vége már nagyon csúszós a permet miatt. Félúton majometetés az olajfák árnyékában. A majmok jóval udvariasabbak, mint földijeik. Némi alázatos fejleszegést belevisznek a kéregetésbe és ha adsz, azt óvatosan veszik ki a kezedből. Na jó, leszámítva azt az egyet, amelyik kikapott egy szatyor dió-mixet az én rémült uram kezéből, aki fél a vadon élő állatoktól...nem viszem majd szafarira egy könnyen...

A másik dolog, amiért érdemes volt Marokkóig elrumlizni, az Essaouria, az óceánparti kikötőváros. Azért mentünk oda, mert mindenki azt javasolta Casablanca helyett. 35 fok volt és ehhez járult hozzá a hűs atlanti légáramlat. A kikötőben a hajók szinte utánaordítanak a fotósoknak:"Hé, kapjá' má le. Kurva jó téma vagyok!" A tengerparton magasodó erődítményekből a kilátás fantasztikus, a bazár pedig messze nem olyan stresszes, mint Marrakeshben. Egy négyemelet magas ház teraszán elfogyasztottunk egy remek ebédet, ahonnan be lehetett látni az egész várost, meg az öblöt. El tudtam volna képzelni, hogy az estét is ott töltsük...

Summa summarum:

Marrakesh nem egy olyan város, ahol érdemes hosszabb távra szállást foglalni. Így utólag okosabbnak tartottam volna, ha befizetünk egy rendes Marokkói körútra, mert például kifejezetten kedvem lett volna felmenni az Atlasz hegység csúcsára, ami egy 2-3 napos túra. Ha beszélsz franciául, az nagy piros pont az ott élők szemében és sok előnyhöz juttat. Hogy az alkudozás klassz dolog? Ja, talán az első két alkalommal, utána már csak fárasztó nyűg. Be kellett látnom, hogy számomra egyáltalán nem kikapcsolódás mások nyomorát nézni egész nap. Az ilyen mértékű anyagi különbségek a normál turista-vendéglátó kapcsolatot eltolják egy olyan irányba, ami a gyengébb oldalról egyfajta "jogos" irigységet szül. Marrakesh esetében a kultúrák találkozása úgy zajlik le, hogy a kettő közt húzódó szakadékot  csak az érkező vendégek próbálják meg áthidalni, s ha jobban belegondolok, van az a pénz, amivel lehet. Csak az nem mindenkinek éri meg. Nekem biztosan nem....

Hát, végülis túléltük ezt a Marrakesh utazást is. Visszatértünk a "ködösbe", hogy egy kedves bloggerina ismerősömet idézzem. Mivel az élmény összetettsége és saját belső vívódásom, hogy mit hogyan értékeljek az átéltek közül, valamint, hogy az élményeket méltó publicisztikai lezserséggel vezessem fel, időt igényelnek, ezért legkorábban szerdán fog a dolog bejegyzésformát ölteni. Aztán lesz még fotóblog reformáció is.

Úgyhogy izgalmas napoknak nézünk elébe itt a freeblog e szerény csücskében...

Mostanra felgyorsultak a napok. A 'mikor jön már végre el' hangulatból átestem a 'ne olyan gyorsan, mert még nem készültem fel' hangulatba. Már csak tíz nap és jön a nagy utazás. A fényképezőgéphez megrendeltem a méregdrága széleslátószögű objektívet. A dologban most van egy kis ideges izzadás, mert a postaszolgáltatás kicsit belassult a sztrájkok miatt. Persze vehetném boltban is várakozás nélkül, de ott 120 fonttal drágább lenne. Spórolni kell, még amikor esztelenül költekezünk is...

Az egészségünknek valszeg jót fog tenni a nyaralás, mert én megint napi rendszerességgel pánikolgatok, Mark meg fekélygyanús, amit szerinte én okozok a hanyag hozzáállásommal a takarítás kérdéséhez. Rengeteg ellenérvem van, de fog a franc magyarázkodni hazai vizeken....ill blogon.

Az adóhatóság meglepett indirekt módon. Kellemes volt, felhatalmazom őket, hogy sokszor tegyenek így a jövőben. Történt ugyanis, hogy rájöttek, túl sokat vonogattak tőlem (hogy a francba?), ezért most hirtelen visszafizették az egészet. Egész szép kis summa, pont jó arra, hogy az állandó kreditkártyás minuszozásból átbillentsen a megtakarítósok közé. Januárig úgyis össze kell kuporgatnom valamennyit, hogy biztosan megkapjam a kölcsönt, amivel segíthetek a nővéremen és a lányain. Jó lenne már azon is túl lenni, zavar a sok kérdőjel...

Kicsit off, és tudom nem mindenkit érint, de legnagyobb sajnálatomra a tegnapelőtt megjelent új Tiesto album elég ratyeszra sikeredett. Vagy csak nem passzol Afrikához. Erről majd még konzumálok magammal.

Újabb sztárféleséggel gyarapodott Mark taxijának cab-jének hátsóülése. Tegnap, londoni idő szerint ki tudja mikor, de Robbie Williams beszállt egy hölgy és egy úr társaságában, majd vitette magát valahova, ahogy az szokás. Nem nézett ki jól a jelentések szerint, hosszú haj meg igénytelenség, de legalább pénze az van. Az eset egyetlen jelentősége, hogy ezekután ha ülünk a tévé előtt, kicsivel nőtt az esélye annak, hogy többször hallom az obligát mondatot: "He was in my cab!!!"

Megfordítva mindezt.

Titkos, underground csoportosulást vízionálok, ahol a klubtagok egyetlen közös tulajdonsága, hogy Mark taxijában cab-jében utaztak és ezt nem is restek megosztani lépten-nyomon. Gondolom hamarosan meg is keresnek emailben, hogy megpróbálják rávenni, jelenlétével emelje kicsit feljebb az ilyen esték fényét. Még gondolkozom a sztárgázsi mértékén....

Ma azt álmodtam, hogy megnyertem az X-Factor című danolászós versenyt...

Felmentem a szinpadra és végigénekeltem Bublés hangon egy kellemesen zúzós rockballadát. Aztán mindenki állva tapsolt, Simon Cowell teljesen meghatottan mondta, hogy ez volt a legjobb döntős dal, amit valaha hallott.

Aztán felébredtem és szégyenkeztem, hogy ennyire szar hazafi vagyok, mert nem a Megasztárral és Presser Gáborral álmodtam. Na pont az ilyen dolgok miatt vagyok egy kizárólag fürdőszobás hangminőséggel megáldva...

Épp a konyhában álldogáltam tanakodva, hogy az a pár szem rizs az edény alján elég lesz-e kettőnknek az én forradalmi, ananászos csirkém mellé, ami végülis nem csak az én csirkém, de az én forradalmam, merthogy válogatós létemre egzotikusnak számító gyümölcsnek levében hagyom tocsogni fogyasztás előtt. Amikoris, és itt visszatérünk az első összetett mondat első feléhez, melynek folyományát véletlenül a második mondatban sikerült landoltatnom, hogy jött nekem ez az érzés a jobb agyféltekém irányából, amit szösszenetnyi hezitálás után ihletnek azonosítottam be. Nekem nem sokféle van, s ez azok közül is a blogírós ihlet, amely egyébként nem biológiailag érkezett a jobb agyféltekém irányából, hanem földrajzilag, merthogy arra volt a számítógépem...

Az ihlet pedig azt mondta, hogy ideje számot vetni az idővel, kedves Saint. Miért is vagy te elmaradva, szétcsúszva mostanság? Ha mégcsak a blog méltatlankodna, akkor legyintenék egyet, de itt kérem egy pletykára, információra éhes közösség igényeit is ki kell elégíteni. Meg a magamét persze...

Ma például arra szántam a szabadnapomat, hogy kicsit helyrepofozzam a szobámat, mert már lépni nem lehetett benne. Egyúttal port is töröltem, dobozokat száműztem a szekrény tetejére és közben adatot mentettem. Mert van mostanság ez a félsz bennem, hogy a számítógépem hamarosan beadja a kulcsot és én el fogok veszteni minden adatot, melynek 50%-a pótolhatatlan, másik 50%-át pedig lusta lennék pótolni. Fogtam tehát Mark új csiri-viri laptopját, melyben legjobb tudomásom szerint kiaknázatlanul hever 450 gigabájtnyi adattár. Ha rajta múlna, a vinyó hátsó 90%-a berozsdásodna a használatlanságtól.

Mivel tíz perc szenvedés után sem voltam képes vezetéknélküli hálózatot létesíteni (Halál, Windows Vista!!!Halál!!!), ezért visszanyúltam egy 20. századi eszközhöz, az ethernet kábelhez.
Gyors ez is. Elég gyors ahhoz, hogy kész legyek még azelőtt, hogy Mark hazaér, mert ha megtudná, hogy minden adatomat rámentettem, egyből rinyálna, hogy most akkor lassabb lesz a laptopja. Ugyanis minden türelmem és válogatott hasonlataim ellenére sem voltam képes vele megértetni, hogy egy számítógép nem tud lassulni a rajta heverő adatok miatt, csak meghatározott esetben...de én meg vagyok olyan kis figyelmes, hogy ezeket a meghatározott eseteket kikerülöm...

Most ti nem vagytok túl szerencsések, mert azoknak, akiknek ez a legfőbb irracionális félelmük, hogy a sok tárolt adattól lassú a gép, kitaláltam egy tök jó hasonlatot és meg is fogom osztani. Egy vincseszter a gépben az olyan mint egy hatalmas raktár, melyben hozzák-viszik az árukat. A raktár működtetéséhez természetesen szükség van néhány ember munkájára koordináció és non-stop orrtúrás végett (ez az operációs rendszer átvitt értelemben). Na most, ezek az emberkék tudnának úgy is dolgozni, hogy egy légtérben vannak a ládákkal, meg miegyebekkel, de teltház esetén aszondanák: 'Baszki, itt nem lehet elférni, folyton átesek valamin!' S ezokból működésük lassulna, a szabad tér csökkenésével egyenes arányban.

Azonban ha van nekik egy okos főnökjük (Jómagam) , aki leválaszt nekik egy kissebb irodányi részt, ahova nem visznek be ládákat sosem, akkor sokkal nagyobb ráérzéssel megjósolható, hogy az adott hely elégséges lesz nekik jóideig a hatékony munkavégzéshez. A raktárt meg csurig lehet tölteni, a munka mégsem lassú. (Aki itt gondolatban belémkötne, hogy akkor a targonca hogy megy be mondjuk egy középen levő ládáért, annak üzenem, hogy ebben a raktárban a tető kvázi fotocellás, amikor jön a fenti bizgentyű, akkor kinyílik és a ládák felfele távoznak)

Vissza a valóságba. Az új laptop annyit jelent, van egy régi is. Itt hever a szobámban már vagy másfél hete, hogy felkészítsem a budapesti létre. Mivel az ottani rezidencián nincs internet (egyelőre más se nagyon), ezért linuxot szándékszom telepíteni rá, mert azzal megoldható, persze törvényes kereteken kívül, hogy észrevétlen csatlakozzam zárt wifikhez. Persze csak email és némi szörfölés végett. Nem kell aggódni, hogy a szomszéd  Sanyika sávszélességét ellopom. Tudom, morális kérdésekben kicsit lazább a felfogásom, de sosem tennék olyat például, amit magam is megbánok. Ami a laptopot illeti, egyelőre makacsul ellenáll mindenféle linux behatásnak, ezért ezzel elvesztegettem sok értékes órát mostanra csekély szabadidőmből.

Másik sarkallatos probléma, hogy lassan esedékes lenne valamiféle ütemtervet papírravetni a három hét múlva váratlan megejtendő, marokkói utazáshoz. Kiválogatni az útikönyvből, hogy mit szeretnénk megnézni, valamint megtervezni azt a két napot, amikor elhagyjuk a várost egy vízesés, illetve az óceán látványának kedvéért. A szervezést nehezíti, hogy én ilyen fotósbuzi lettem, mert így a fontosabb helyszínekre nem akkor szeretnék megérkezni, amikor a nap épp a zenittyén ontja magából (káros) sugarait. Az a fény nem kedvez a jó fotóknak. Rossz fotókkal meg haza nem jövök, az fix. Megnyúlt árnyékokban, dőlésszögben és hosszú expozíciókban gondolkodom....

A jó fotókhoz ugye jó fotósblog is köll. Sok-sok macera és vacakolás után végülis még kicsit sem volt kész, amikor kiderült, hogy újrakezdem. Újrakezdésben egyébként is nagy vagyok. Mindenesetre már csak hetek kérdése és kész leszek azzal is. 

Eleget kívánok tenni Euthymia szeretem-nemszeretem játékos kérésének is:

Nem szeretem:

1. az innyencségnek számító ízeket: csípős fűszerezés, tengeri kaják, sajtok, belsőségek, kaviár...fújjj

2. az olyan embereket, akik mert gyengék, ezért mindenki más alá, vagy épp önteltek, ezért mindenki más fölé helyezik magukat

3. hogy a világban ilyen nagy különbségek vannak, ezért felbosszantanak az olyan műsorok, melyek a világ leggazdagabb embereinek életéről szólnak. Egy bizonyos határ fölött nincs több pénzre szüksége az embernek. 250 méter hosszú magán yacht-ra pedig semmiképpen.

4. ha a dolgok leülnek és nem változnak. A monotonitás egy lassú gyilkos.

5. ha valaki nemet mond az érvek meghallgatása nélkül.

Szeretem:

1. ha utazhatok. Mindig is vágytam idegen földekre, vizekre, a levegőbe. 

2. az elismerést. Nem tagadom, hogy szükségem van néha az érzésre, hogy valamiben jobb vagyok másoknál. Kell egy kis versengés, ahol én nyerek a végén.

3. a jó humorérzéket. Anélkül a fene megette ezt az egészet, amit életnek hívunk.

4. a számítógépeket. Ha nem lennének, ki kéne találnom őket, hogy rendben legyek....de akkor nem Saintnek, hanem Neumann Jánosnak hívnának.

5. az Anyám főztjét...mert majdnem olyan jó, mint az enyém...

Elkezdtünk arabul tanulni. Na nem vérkomolyan, hanem rémviccesen. Rendeltem online egy gyerekkönyvet olcsóért, melyben rajzok segítségével meg lehet tanulni az első 1000 arab szavunkat. Mindezt tesszük azért, mert októberben megcélozzuk a legnyugatibb keletet, Marokkót. Ott ugye beszélnek franciául is, de kutya legyek ha franciatanulásra rá tudnak venni. Nem tetszik. 

Az arab viszont igen. Már tudjuk a 'telefon' és a 'szendvics' szavakat, ami igen hasznos lehet, ha netán eltévedünk a városban. Aztán majd számolni is mindenképpen megtanulunk. Olvastam mindenféle tájékoztatókat, hogy Marrakesben aztán nincsen meleg élet, meg hogy jobb ha titkosilonkázunk, de aztán csak felnéztünk a gayromeora, ahol egész pontosan 666 langyi arab van beregisztrálva. Nem tudom, hogy ezt most akkor rossz ómennek kéne-e vennünk, én nem vagyok egy babonás testalkat. Óvatosan azért lehet "idegenvezetés" után érdeklődni. De én mondom, vastag a bőr a képükön, mert igencsak angliai árakkal számolnak. Úgyhogy hagyom majd az uramat alkudozni....

Szombat óta Ramadan van. Muszlim kollegáim nem esznek egy falatot és nem isznak még egy korty vizet sem reggel 4-től este 8-ig. Körülbelül délután négykor van a mélypontjuk: kóvályognak az erőtlenségtől, szótlanok és rosszkedvűek. Aztán közeledve a napnyugtához, egyre derűsebb a hangulatuk és szorgosabbak lesznek. Aztán összegyűlnek odafenn a kantinban és mint egy nagy család, közösen esznek, megosztják egymással ételeiket...Mindezt hangzavarban, mert a bangladesiek nyelvezetéhez hozzátartozik az extra decibel is.

Én: Mit tanít számodra a Ramadan?

Ashyia: Azzal, hogy nem eszünk és nem iszunk, átélhetjük és megérthetjük azoknak a helyzetét, akik annyira szegények, hogy mindennap éheznek. A jó muszlim támogatja a nincsteleneket.

Én: hogyan segít az rajtuk, ha te itt Londonban nem eszel napközben, hanem felkelsz éjszaka, hogy bepótold?

Ashyia: a meg nem evett ételt ugyan nem tudom elküldeni, de itt az a szokás, hogy a ramadan végén küldünk haza pénzt.

Én: a családnak?

Ashyia: nem, hanem olyan szervezetnek, amely az árva gyermekeken segít.

Én: Jómagam alkalmatlan lennék az önként vállalt éhezésre, de például az irodában a jelentéseket féloldalasra nyomtatom, hogy feleannyi papírt használjak, mert én az esőerdőkért aggódom. Ha a te jóval hosszabb 'highlights report'-odat szintén így nyomtatnád, kismértékben hozzájárulhatnál, hogy az árváidnak kellő oxigén is rendelkezésre álljon, mire felnőnek....

(ezúton visszavonom azt az árnylatnyi gúnyolódást, melyet itt a blogon engedtem meg magamnak Ashyia szőrös alkarját illetően, mert nemcsak az alkarom, de a szívem sem szőrös ám és mert érzek némi tiszteletfélét azok irányában, akik képesek egy falat és korty nélkül dolgozni egész nap)

Pár piszkozat ugyan publikálásra vár, de egyiket sem szeretem igazán. Amikor elképzelem, hogy majd írok valamiről, de nincs meg bennem az energia a gondolat végigírásához, akkor piszkozat lesz belőle. Aztán folytatgatom néha, de a lendület már hiányzik és akkor már nem is én írom. Legfeljebb  szerkesztem. És az nem ugyanaz. Nem tudom hol olvastam arról az íróról, aki soha, de soha nem javított bele irományaiba. Ami elsőre kijött az úgy is maradt. Eredetinek eredeti lehet, de vajon mennyire olvasóbarát?

Semmi konkrét esemény nem történt, amiről írni akartam volna most. De mégis van egy gondolat, ami nem hagy nyugodni. Ez pedig a változás. Nem az életben, mert abban az a szép. Hanem bennem. Sokszor felbugyog a múlt: este amikor nem tudok könnyen elaludni, vagy munka közben, ha épp van szabad kapacitásom tűnődni.

Villanásszerűen előjönnek képek, hangulatok, események a múltból és akarva-akaratlanul is a jelenkori énemet összehasonlítom az akkorival. Milyen mozgatórugóim voltak, hogyan éltem, voltak-e céljaim és mit láttam a saját jövőmből? Vagy ha visszafele szeretném nézni: az akkori énem a mostani énemet képzelte el magának?

Úgy akartam visszatérni Budapestre, ahogy eljöttem onnan, de ez lehetetlen. És nem az fáj, hogy ez lehetetlen, hanem hogy már nem is akarnék úgy visszamenni. Nem látok döntést, csak eleve elrendeltséget abban, ahogy a dolgok velem megtörténnek. Szépen rendben teszik és közben hagyják, hogy eltökéltségem sziklaszilárd sajátakaratnak tűnjön. De legalább gondoskodó egy zsarnok ez az én sorsom.

Teszem a dolgom, és már nem zavar, hogy szép lassan az a kispolgári valaki lettem, akit megvetettem volna évekkel ezelőtt magamban...vagy másokban. Kispolgárinak és unalmasnak látom magam, ha a véletlen azon kap, hogy ismeretlen blogokra tévedek az archivumból, s ott elidőzvén másokhoz képest szimplának látom magam. Fáj egy kicsit ez az introvertáltság, amibe hanyattdőltem az utóbbi időben. Nem nyitok és csak látszatbarátkozom, szeretem ha békén hagynak. De nem depresszió ez. Ott már jártam, felismerném bekötött szemmel is.

Ez csak egy átmeneti megingás, amivel az egóm tudomásul veszi, hogy a tetszelgésen kívül nincs más szerepe, ezért ideiglenesen készenlétbe helyezi magát, mert tudja, hogy a pakli rengeteg meglepetést tartogathat még...

"A train station is where a train stops. A bus station is where a bus stops. On my desk I have a workstation..."

Azért az már mégiscsak több a soknál, hogy a frissen letöltött Flash programom indulásakor hatalmas géppuska-sortűz közepette figyelmeztet, hogy azonnal hagyjam abba az iraki háborút, mert már 650 ezer ember életét követelte.

Ezek az okos, békejogi-aktivista hackerek legalább egy kis kérdőívet hozzácsaphattak volna, melyben megtudakolják, tudok-e fegyvert kibiztosítani, felismerek-e egy álcázott taposóaknát, vagy meg tudom-e különböztetni a környezetbarát tankot a nemolyantól. Így csak azt érik el, hogy a sokadik indítás után fegyvert kívánok ragadni és agyonlőni minden hackert, aki az utamba akad.

És mielőtt valaki megkérdi, nem, nem óhajtok jogtiszta szoftvert vásárolni, mert azzal csak olyan nagy vállalatokat támogatnék, akiknek mellesleg érdekében áll Irakban háborúzni. Én így vagyok békejogi...de csak passzivista.

Szépen besétáltunk mostanra az augusztusba, ideje hát írni valamicskét, amíg még egyben vannak gondolataim a Balcsiról. Persze ilyesmit nehéz feledni, mert visszavágy a test és vele a lélek. Maradjunk annyiban, hogy a Balaton az, aminek Mark titulálta: egy rejtett drágakő (persze, mert a németek basztak szólni neki annyi éven át....na mindegy). Ő persze sok más dolgot is ekként említ Magyarországgal kapcsolatban, de ez az, amiben feltétlen egyetértünk.

Már akkor érzi ezt az ember, amikor a vonatról még csak a messzi távolban sejlik fel a hatalmas vízfelszín, ami mindig sokkal nagyobb, mint amire emlékszel. És mivel én utoljára sok-sok éve jártam lenn, azt kell mondjam: megtengeresedett a mi jó öreg Balatonunk. Egy perccel sem néz ki öregebbnek 15 ezer événél. Olyan szép kék színe van és az a sok csúnya hínár sem lötykölődik már benne, mint pulyakoromban. És hát Siófok meg hatalmas fejlődésnek indult, vagy inkább kifejlődte magát. A kukoricás ember már nem csak a parton kódorog, hanem alkalmasint bent a bokáig érő vízben, a kapitalizmus új szelétől hajtva, hiszen világos, hogy az ember manapság úszni is pénzzel megy, mert hátha lesz ott egy szolgáltatás...

A népszerű "gyógynövényitalról" elnevezett strici- és kurvaparadicsom is szépen össze lett rakva, hogy lehessen gizdulni, meg májerkodni...kinek melyik áll jobban. Természetesen a Coke Bícsről beszélek, aminek értem a fehérhomokos lényegét, csak azt nem vágom, hogy miért jó, ha egy kintlevés alkalmával ezren trappolnak át a plédeden keresztül. Persze beállva nem számít.

Be kell állni a vízbe úgy, hogy a napfény szépen süsse a legyártott strandizmokat, a langyos víz meg nyalogassa a herénket. A barátnőnk közben picsát ráz zenére a parton vagy éppen a porondon, ha olyan meló is kóser neki. Egyébként le a kalappal előttük! 36 fokban igen nehéz dögösnek lenni fél órán keresztül a tűző napon, seregnyi bámészkodó és nyálcsorgató szórakoztatására.

Mert ez az egész a nyálcsorgatásról szól. Nekem is, minekután itt Londonban nagyon elvétve látok szemrevaló embereket. Naná, hogy arra a strandra megyünk, ahol a szépséges, fiatal egyedek büszkén masírozva mutogatják előnyös génkészletüket, hogy a tojók jól betojjanak gyönyörűségükben. Jómagam éppenséggel nem vagyok tojó, de egy kis génkészlet sosincs ellenemre...

Szóval néztük a pasikat, sütött a nap piszkosul és közben elvétve benyomtunk 1500 kalóriát lángosoknak álcázva. Amúgy letéti fűrdőzést folytattunk: letétben otthagytunk a Balatonnak áldozati tárgyakat (1 napszemüveg, 1 sapka, 1 úszószemüveg), hogy biztos-biztos ne romoljon el az idő és a génkészleteseknek ne kelljen pólót húzni. A terv tökéletesen működött.

A csapat 5.1-es volt. Voltunk mi négyen, Mark, Dudi és Platen, meg jómagam...valamint Csaba, akinek igen bonyolult kettős személyisége, és egy kis hiperaktivitása is van. Több emberre számítottunk, de volt aki egy elveszett útlevél miatt temethette az egész utazást és volt aki csak úgy nem jött, mert nem értékeli az ilyen drágaköveket, mint a Balaton.

A tapasztalat azt mutatja, hogy 5 ember közt is igen aktív és gyakorlott kommunikáció szükségeltetik, hogy történjen valami ha épp étkezésről, vásárlásról vagy épp valahova indulásról van szó. Nekünk sikerült végig nagyon demokratikusan létezni, vita nem volt és sérülés is csak akkor történt, amikor például én a Csaba nyakába álltam a vízben, amikoris a húszkilós platinafuksza felsértette a bokámat, illetve amikor Dudi tollasozás közben rávetődött a szemetesre, mert azt a rohadt labdát muszáj visszaütni. Ezt csak az érti, aki játszik, vagy játszott már valaha tollast. Vissza KELL ütni, baszki!

Ilyen fasza barna lettem (az előnyös génkészletről már nem is beszélve)

Ahova muszáj elmenned, ha Siófokon jársz:

- a Petőfi sétányon végig olyan csinadratta szórakoztatókomplexum épült ki, hogy kötelező program. Van sok jó étterem. Például amelyikben mi voltunk az első napon, azt kifejezetten ajánlanám, ha emlékeznék a nevére. Evés közben lehet figyelni az augusztus 20.-át is meghazudtoló jövés-menést. És ami legjobb: mindez kultúráltan, a minimális rendőri jelenlét ellenére is.

- a Krúdy sétánynál kezdődő mólóra, mert szép onnan a kilátás és esély van 15 percenként egy latin-lagzilajcsis hajóra elsuhanni mellettünk, a legcikibb zenékkel a leghangosabban: garantált egy kis nevetés

- a város templomát a neves építész, Makovecz Imre tervezte. Szerintünk úgy néz ki, mint egy Ku-klux klános feje, de valószínű, hogy csak a mi szépérzékünkkel van a baj. A templom ezt érezhette, mert azalatt a pár másodperc alatt, amíg lefotóztam, Mark biciklijének hátsó kereke fogta magát és leeresztett. Gyalogolhattunk hazáig és közben még egy senkiházi bableveses kurva is belénkötött, úgyhogy ti ne packázzatok a templommal, mert vuduzik ezerrel.

- végezetül, ha egészségesnek tartjátok a napi fél óra csatangolást a vízig, akkor feltétlen a Kiss Jenőéknél szálljatok meg, mert nem drága a szállás, kedves emberek, minden szobában Jézus vigyázó tekintete mellett alhattok és komolyabb lábfájás esetén járókeret is rendelkezésre áll az előszobában. Cserébe csak annyit várnak el, hogy este 10 után ne randalírozzá, és néha legyen egy matracod, amit fel kell fújni. A jó emberek kevéssel is beérik...

Ennek a blognak a gazdája úgy döntött, hogy nyaralni megy, azaz a blogja megvan, de nem tud bele írni, mert azzal lesz elfoglalva, hogy kipancsolja a vizet a Balatonból, barnábbra sül mint valaha és végrehajtja legújabb fényképötleteit.

Ha te nem vagy ilyen szerencsés mert dolgoznod kell, de a mindennapok feszültségét egy kis blogolvasással vezetnéd le, a blog gazdája az alábbi remek blogokat ajánlja szives figyelmedbe:

Platen
Rás
Euthymia
Monogon
Fade To Red
979
Dívamacskáék

Ha te ezen blogok egyikének írója vagy, akkor értelemszerűen nem klikkelhetsz a sajátodra, mert azt ugye minek is olvasnád, hacsaknem helyesírási hibák után kutatva...

Viszlát augusztusban!

Na még búcsúzóul egy gagyi nyaras számot, hogy kicsit ellensúlyozza a hibátlan tartalmat a blogon...: